• мягкая мебель Днепропетровск
  • шкафы купе Днепропетровск
  • кухни Днепропетровск
  • TURNÉNAPLÓ

    2006. Május 6., Budapest, II. Stagediving fesztivál

    Murphy bácsi bekaphatja!

    2006. Május 10. 12:38

    Nos, túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon vártam ezt a koncertet, ugyanis egy ideje sejthető volt, hogy kedvenc metal professzorunk nyaralás fennforgás tényállása miatt nem lesz velünk ezen az eseményen. De hát nem olyan családból származunk mink ugye, hogy egy ilyen körülmény megriasszon minket. Mondjuk én be voltam szarva eléggé, de ennek is megvolt a maga oka – az alaphelyzetben használt héthúrosom ugyanis a délután folyamán sztrájkba lépett. Tehát a baljós előjelek csak úgy tornyosultak a fejünk felett. De mi nem hagytuk magunkat. Nem szeretnék most a helyükben lenni!

    Szóval ezúttal szerény személyemre hárult a gitárok interpretálásának teljes feladatköre, márpedig az ilyesfajta felelősséget én nagyon nem szeretem, pláne, hogy zenekarunk kétakkordos punknótákat játszik, mint az közismert. "Közismert? Jöjjön közelebb Safranek!" Egyébként is elég volt annak idején a Varsoban egyedül citerázni, sokkal jobban szeretem a kétgitáros felállást manap-ság. (Aki tudja, hogy miért írtam kötőjellel, az a következő koncerten vendégem egy sörre, valamint mentesül a mocskos divatember jelzőtől.)

    Előző este még tesóm ballagásán feszítettem díszmagyarban,
    de a reggel már az Intercity-n ért, ahol némi gyomorideg társaságában gyakoroltam fejben a szólókat. Aztán még összefutottam Dj. Bedlam barátommal a városban, majd hazamentem gitárt húrozni. Na ezt nem kellett volna.
    Ugyanis drága héthúrosom tremoló mechanikájában két húrláb
    – az a biszbasz, ami a macskakínzó kar környékén található, oda kell befűzni a húrok végét – megadta magát. Az egyikbe még sikerült beleerőltetni a csavart, de a legmagasabb húrt az istennek sem tudtam rögzíteni. Szóval az egyik új nóta gyakorlása céljából érkező Imit harsány káromkodások közepette engedtem be az ajtón, és természetesen a gyakorlás most elmaradt. Ehelyett majdnem egy órán keresztül műtöttük a hangszert, megpróbáltuk a hiányzó menetrészt kitömni valamivel, de Murphy bácsi ezúttal jól megszivatott minket. Hogy Pelikán elvtársat idézzem: A kutyaúristenit!

    Nem volt mit tenni, áthangoltam az egyébként Gyúlékony csizmára beállított (Michael) Jacksont, majd, miután Imi elindult
    a klubba, elkezdtem gyakorolni ezerrel, hogy megszokjam azon
    a gitáron az addig héthúroson gyakorolt számokat, meg szólókat.

    Némi eltévedés után – sosem mentem még a Yukba kocsival – végül odaértem a tetthelyre, ahol a zenekar már a merch-pultnál tevékenykedett kiegészülve Sallai kartárssal. Ahogy beléptem a klubba, annyira megijedtem, hogy egyből innom kellett egy sört. Aztán meg mászkáltam jobbra- balra, belenéztem a konkurencia produkcióiba, de őszintén szólva az eszem teljesen máshol járt akkor. Szerencsére nem túl későn játszottunk, úgyhogy hamarosan elmentünk pakolni Zolival, aztán meg ugye jött, aminek jönnie kellett.

    Egy kissé szentimentális kitérő…
    Nekem személyesen is hiányzott Satandor, nemcsak a gitározást meg zenei szempontokat figyelembe véve, hanem úgy általában. Persze ez minden tagnál így van, ugyanúgy nem tudnám elképzelni a bandát Gaobr, Imi vagy Zoli nélkül sem.
    Kissé olyan ez az egész, mint amikor összeáll egy kirakósjáték. Ha mondhatom így, mindenkiben megvan egy olyan dolog, amit csak ő tehet hozzá az egészhez, és pontosan ez az a zenei oldal mellett, ami miatt egy zenekar jó tud lenni. És most egy lírai önvallomás – úgy érzem, iszonyatosan megtalálta egymást ez az öt ember, nem elfelejtve Petit és Zsoltit sem, és nagyon remélem, hogy még nagyon sokáig fogunk ebben a formában és felállásban együtt zenélni. Mondjuk a nyugdíjkorhatárig, bár azt én úgysem fogom megérni.

    Na ennyit az érzelgésről, most már mondja már el, hogy milyen volt a koncert, az istenit magánat, mert megeszem a cigarettámat, vagy nem tudom mit csinálok!

    Nicht vor dem kind-et játszani egy gitárral kicsit olyan, mintha Komár László koreográfiáját metalosítanánk. Folyamatosan ide-oda kell lépegetni a pedálon, hogy a riff és az effekt is megszólaljon. Utána meg jött az Eredeti testforma, aminek a szólóját végülis nem basztam el annyira, mint vártam, de előtte a ritmusnál volt némi tájfutás, bár annyira nem volt gázos szerintem. Belőletek, akik ott voltatok, nagyjából semmit sem láttam, mert amikor nem túlzottan kellett a gitározásra koncentrálni, akkor próbáltam minél eredményesebben alkalmazni a szokásos Pat O’Brien/Erik Rutan koreográfiát. Az első sorban egyébként pont előttem álltak meg Banán és Gábor
    – hamarosan új varrat is lesz, hehehe! – úgyhogy a hangulatom azért folyamatosan emelkedett. Volt még Idomtalan, Technika pongyola (kedvenc koncertszámom az utóbbi időben), B-Terv, Süssfelnapalm, Carbon, tuttifrutti, karamell, rumosdió és kávé. Mellesleg hallottam, hogy megint követelt valaki olyan számot, amit kb. 5 perccel azelőtt játszottunk, szóval lehet hogy néhányan kissé korán érkeztetek, váháháhá!

    A záró Húsmágnesben Zoli ezúttal nem szólózott, ehelyett belettettünk egy bóbita-riffet. Aztán meg jött a szóló, amit teljes mértékben improvizáltam – olyan is lett – mert a lemezes verziót lusta voltam leszedni, azt meg elfelejtettem, hogy Sanyi ott mit játszik. Mindegy, közepesnek elment. A hangulat amúgy óriási volt, csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon jó érzés, amikor ilyen sokan ott zúztok, éneklitek a dalokat meg minden. Nagyjából ez az, ami miatt megéri az összes ráfordított energia, idő, meg az, hogy az ember hangszerre költ új bakancs helyett. Szerintem mindannyiunk nevében beszélek. Köszönet mindenkinek!

    Utánunk jöttek a fehérvári láncfűrészes gyilkosok, de őket már csak oldalról, meg az öltözőből hallgattam, majd egy pár szám erejéig egyik kedvenc hazai bandám, a Casketgarden bulijába is belenéztem, de mivel megfogadtam magamban, hogy elfogadható helytállás esetén megérdemlek egy kis jutalmat, elkezdtem sörözni, aminek ugyan nem lett fetrengés a vége, de azért mindenkitől bocsánatot kérek a nagy hangszintemért. Azt hiszem, itt az ideje, hogy be is fejezzük ezt a történetet, menjen már innen a francba innen! Zsoltinak meg egy Godzilla-méretű köszönet a hajnali sofőrködésért, és minden más segítségéért!

    Hát ezek voltak a pokoli történetek, kedves nézőink! Legközelebb a hónap végén találkozhatnak velünk Esztergomban és Zentán, ahol a tervek szerint – nagyon halkan mondom, de – elvileg már új számokkal is megörvendeztetjük műértő közönségünket! Műsorunk végén azonban még van időnk néhány ööö…villámtréfára, ezzel búcsúzom mára Önöktől!

    " - Hogy hívják azt a basszusgitárost, aki civilben bányász?
    - Mineral basszer."


    " – Reggel hatkor keltem és úgy éreztem magam, mint egy arab könyvesboltos…KORÁN volt."

    Aki nem nevetett, mocskos divatember, meg kell halnia!
    (Én kérek elnézést.)



    « vissza
    SZAVAZÁS
    Melyik a kedvenc dalod a Moebius lemezről?